Karen Farrell szülésznő és önkéntes lelkész Angliából. Amikor eljutott hozzá a január 12-ei haiti földrengés híre, azonnal tudta, hogy segítenie kell. Négy nappal később már Port-au-Prince-ben volt, az orvosokból, nővérekből, mentősökből és önkéntes lelkészekből álló csapattal, akik a Szcientológia Egyház által charterelt járattal repültek New Yorkból Haitire, hogy személyzetet és készleteket szállítsanak a helyszínre.

Karen átad egy újszülöttet az anyjának

Karent egy rettenetesen rosszul felszerelt kórházba jelölték ki, ahol az orvosok és a nővérek kétségbeesetten próbáltak tenni valamit a legsúlyosabb sérültekért. Az áldozatokkal túlterhelt személyzet alig tudta ellátni a szülő nőket.

A norvég Vöröskereszt sebtében előkészített egy helyet a szülésekhez, valamint egy sebészegységet, és nagyon megörültek a szülésznőnek, illetve az Amerikából érkezett orvosoknak.

Karen, és egy haiti-amerikai szülész a Haiti Orvosok Külföldi Szövetségétől, akik ugyanazzal a géppel érkeztek, mint ő, előkészítettek egy kezdetleges szülészszobát, és elkezdték fogadni a szülő nőket.

A tizenkét órás műszak után a kimerült szülészek távozni készültek. Mivel egyetlen orvos sem maradt ügyeleten, Karen úgy döntött, hogy akkor ő marad. Szerencsés döntés volt, ugyanis Karen azon az éjszakán két babát is a világra segített.

Az első egy kislány volt, akit anyja „My Love”-nak nevezett el. A másodikat egy 16 éves lány szülte, akinek ez volt az első gyermeke. Egyedül volt, nem volt vele a családja és a gyermek apukája. A lány kimerült volt, és félt. „Sokáig a karomban tartottam, és ringattam – mondta Karen. – Nyolc óra után végre képesek voltunk egy olyan terembe vinni, ahol volt áram (igen, addig egész végig sötétben voltunk). Meg kellett mutatnom, hogyan nyomjon, és meg kellett magam értetnem vele valahogy.” Egy fordító segítségével azt mondta a nőnek: „Most légy erős, és szüld meg ezt a gyereket!”

Egy másik este hat nő szült, és közülük kettőnek nehéz szülése volt. Karen csak reménykedni tudott abban, hogy a babák nem jönnek addig, amíg a szülészszemélyzet vissza nem jön. Aztán a következő hajnalon újabb földrengés következett. Pánik söpört végig a kórházon. Néhány újonnan amputált beteg elfeledve, hogy már nincsenek meg a végtagjaik, megpróbált felállni, és kirohanni. Mások, akik túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy felkeljenek, próbáltak kimászni az ágyukból, hogy ki tudjanak jutni az épületből.

„Mindenki sikoltozott, miközben az egész épület remegett” – mondta Karen. A szülészszoba, és az összes várandós anya a pincében volt, és Karen tudta, ha az épület összeomlik, mindannyian csapdába esnek.

Az orvostanoncok és katonák segítségével sietve megpróbálták kimenteni a pácienseket a pincéből és a várókból. Kivitték és a földre helyezték őket, távol az instabil kórházi épülettől.

Néhányak számára ez túl sok volt. Egy fiatal férfi meghalt, amikor le kellett kapcsolni az oxigénellátását, hogy mozgatni lehessen. A nővér, aki vele volt, sokkot kapott, és képtelen volt cselekedni. Karen gyorsan alkalmazta az önkéntes lelkész katasztrófakezelő képzésen tanultakat, amellyel orientálni lehet egy személyt a közvetlen környezetében, így a nővér nemsokára kijött a sokkos állapotából, és megjegyezte „oké, rengeteg a teendőnk”, azzal tovább folytatta a betegek mentését.

A halál és pusztulás közepette az egyik nőnél megindult a szülés. Az anya közelében lévő haiti nők elkezdtek énekelni. Amikor megjelent a baba, felkiáltottak „Egy kisbaba született! Van reménység a világon!”

Karen remélte, hogy a két nehéz eset kitart, amíg vissza nem érkeznek a szülészek. Épp, amikor az egyiküknél már-már megindult a szülés, lelassult a vajúdás, és a szülész időben megérkezett, hogy császármetszést tudjon végezni.

Karen nem csak szülő nőknek segített. Sok embernek nem volt jelen a családja: vagy életüket vesztették a földrengésben, vagy elszakadtak egymástól. Karen mindenkibe erőt öntött. „Bár nem beszélem a kreol nyelvet, ott ültem vele, és egyszerűen csak meghallgattam. Nem értettem a szavakat, de akartam, hogy tudja: nincs egyedül.

Az egyik férfinak rettegés tükröződött a szemében. A vállára tettem a kezem, és franciául azt mondtam neki »nyugalom«. Csak tudatni akartam vele, hogy van vele valaki. Csak beszélt és beszélt, én meg csak bólogattam. Annyit értettem belőle, hogy nagy fájdalmai vannak, és nagyon fél a haláltól. Azt hitte, meg fog halni. Hoztam egy vizes ruhát, letöröltem az arcát, és a tarkóját.

Minden össze volt kavarodva, az a terület is, ahol a gyógyszerek voltak, így az orvosok értékes időt fecséreltek el azzal, hogy a megtalálják a megfelelő gyógyszereket, amire a betegnek szüksége volt. Mondtam nekik, hogy majd én megkeresem, menjenek kezeljék a betegeket. Végül megtaláltam, beadták neki, és a férfi rendbe jött. Sikerült neki túlélni.”

Karen egy hét múlva hazarepült Bostonba, hogy újra munkába álljon. Ez alatt a hét alatt hat kisbabát hozott a világra saját kezűleg, és egy hetediknél is segített. Az mondja, hogy ez az élmény megváltoztatta, és soha többé nem lesz már ugyanolyan, mint az előtt.